Dénes Albert és Mária honlapja
Az élet asztrológiája
A személy metafizikai fejlődése

...  ...  ...

 

           Az itt következő tanulmány több téma megtárgyalásán keresztül halad azon célja felé, hogy körvonalazza a személyes fejlődés lehetőségeit.

            A fejlődés- úgy általában- egy olyan folyamatot jelent, amelynek során valami vagy valaki egységesebbé, lényegi tulajdonságaiban kibontakozottabbá válik. Ez a meghatározás, természetesen, nem a teljesség igényével lép fel, csupán „lazán” megjelöli a fejlődés mibenlétét. Címünkben még szerepelnek a „személy” és a „metafizikai” szavak, ezekről is számot adok röviden. A személy maga az ember, aki mindennapi életét éli, aki sorsát alakítja így vagy úgy, aki tervez, gondolkozik, érez, lát, beszél, mozog, cselekszik és aki rendelkezik egy fajta tudatossággal az egészet illetően.

            De mi az, hogy „metafizikai” fejlődés? Miért kell ellátni a fejlődést ezzel a jelzővel? Miért nem elég a személyes fejlődés fogalma? A válasz a következő. Az ember biológiai, lélektani, társadalmi értelemben fejlődik és ez egy olyan közvetlenül megfigyelhető tény(folyamat), amelyet nem kell különösebben magyarázni. Születésétől kezdve a gyermekkoron át, egészen felnőtt korig fejlődik az ember, biológiailag, lélektanilag, szociológiailag, úgy is mondhatjuk, hogy testileg, lelkileg, szellemileg. A fejlődés felnőtt korában sem áll meg, természetesen akkor, ha az illető személy erre figyel. És pontosan itt van a kulcs, ebben a szófordulatban, az „erre figyel” kifejezésben.

Többek között a szándékosság, a tudatosság az, amely megkülönbözteti a metafizikai fejlődést azoktól a fejlődési folyamatoktól, amelyek „spontán” valósulnak meg. Persze, ez a megállapítás finomításra szorul. A szándékosság, a tudatosság még nem teljes kritériuma a metafizikai fejlődésnek. Sok célja lehet az embernek, amelyekhez tudatosan fordul oda és amelyek nem spontán módon végbemenő fejlődési folyamatot tételeznek fel, vagyis amelyek céltudatos erőfeszítéseket tesznek szükségessé. És még sem minősíthetők metafizikai fejlődésnek ezek a folyamatok. Legalábbis nem feltétlenül. Valaki elvégez egy (vagy több) egyetemet, képezi magát, hogy karrierjét, egzisztenciáját- úgymond- biztosítsa. Útja sok tudatosságot, képzést, kitartást, következetességet követel meg, olyan értelemben, hogy a felsoroltak képezik sikerének paramétereit. De az út egyáltalán nem biztos, hogy egyben metafizikai fejlődést is jelent. Akkor mi lenne a megkülönböztető kritérium? Egyáltalán: mire való a metafizikai fejlődés, miért kell (ha kell) ilyen folyamat legyen az ember életében, miért kell erről beszélni?

            E kérdések megválaszolásához szükség lesz az „egész”, az „egység” fogalmára. Az, hogy a metafizikai fejlődés nem azonos a biológiai, pszichológiai, szociológiai értelemben vett fejlődéssel az bárki számára könnyebben érthető, azonban az, hogy a metafizikai fejlődés nem azonos a szellemi fejlődéssel sem, megkíván egy kis magyarázatot. Éspedig: valaki tehet szert szellemi tudásra, főleg a szellemi hagyományok forrásaiból, anélkül, hogy e tudást egységbe tudná hozni többi tudásával, anélkül, hogy be tudná építeni személyes élete egészébe. Nem kell különösebb nyomozást folytatni ahhoz, hogy ilyen példákat találjunk. Számos olyan szellemi, „ezoterikus” irányzat van, amelyek a hagyományok tudásából merítve ilyen vagy olyan úton haladnak, bizonyos eredményeket érnek el, csak éppen ott merül fel a legtöbbször észre sem vett probléma, hogy az illető tudás (és praktika), hogyan illeszkedik be a személyes (és közösségi) élet egészébe, egységébe, vagyis más szavakkal: hogyan integrálható az adott tudás? Mert ha nem integrálódik, akkor sajátosan leszakad, különválik az egésztől és egy szelleminek nevezett tudás sem lesz sokkal „üdvösebb”, mint a tudományos-racionális igyekezet arra, hogy életünket boldogabbá, bebiztosítottabbá tegyük. Az integráció, az egységbehozás, az egészbe való beépítés a kulcs. Még maga a metafizikai tudás sem garantálja a metafizikai fejlődést, vagyis a metafizikai fejlődés nem csak a biológiai, pszichológiai, szociológiai és- mint láttuk- a szellemik fejlődéssel nem azonosítható, hanem nem azonosítható még a metafizikai tudással sem. Nyilván, hogy a metafizikai fejlődéshez metafizikai tudásra van szükség, de a tudás még nem garantálja a fejlődést, azt az egységesülési folyamatot, amelyről itt szó van.

             Az egészre való érzékenység, az egészre való éberré válás az első lépés ahhoz, hogy metafizikai fejlődésről lehessen szó. Az egész valami olyasmi, amelybe bele vannak ágyazódva az ember biológiai, pszichológiai, szociológiai folyamatai, hétköznapi szintű tudatossága, meghatározottságai és lehetőségei. Az ember amikor hétköznapi értelemben azt mondja, hogy „én”, akkor valójában azt mondja ki, hogy „én, a világ és a létezés”, ugyanis nincs olyan elszigetelt, különvált „én”, amely valamilyen absztrakt térben lebegne világ nélkül, mint ahogy olyan világ sincs, amely izoláltan külön áll a létezés egészétől. Vagyis valójában lét-egészben létezünk, gondolkozunk, beszélünk, cselekszünk, amely egyben értelem-egész is, egyszerre jelen van bennünk és körülöttünk az egész. A létezés állandó jelen léte bennünk, körülöttünk nem más mint, amire azt mondjuk, hogy egység. Az ezt illető éber tudatosságot nevezzük egységtudatnak, az erre való rálátást egységlátásnak, megélését pedig egységélménynek.

            Metafizikai fejlődéshez metafizikai tudás kell. Metafizikai tudáshoz pedig az egészre való érzékenység, az egészre való nyitottság, az egészre való odafigyelés. Ez azt is jelenti, hogy az ember amit célul tűz ki maga elé, mint elérendő állapotot, az hogyan illeszkedik be személyes életébe, milyen változást hoz létre addigi életrendjében, és ez a változás hogyan érinti élete többi tényezőit, a többi embert, kapcsolatait. Az egység, az egész dinamikus, tehát folyamatosan, állandóan változik, mozog, ami azonban fontos, hogy mindig egységes, mindig egész marad. Meglehet, hogy vannak állandók az egységben, de a változások során ezek is új értelmet, jelentést, jelentőséget kaphatnak. Az ember nem csak az egységre kell nyitott legyen, hanem az egység azon „tulajdonságára” is, hogy mozog, változik, dinamikus. Az egység folyamatban nyilvánul meg, nem statikus, nem zárt, hanem dinamikus és nyílt, annak magyarázatát pedig, hogy mégis miért az egység a „legstabilabb”, „legegyértelműbb”, „legközvetlenebb”, abban leljük meg, hogy az egység éppen az a létfolyamat, amelyben az összetevők, az elemek áthatják egymást, harmonikusan, rendezetten fejtik ki tevékenységüket. Mint például, hogy egy egészséges ember szíve, agya, idegrendszere, gyomra egyszerre működik, jó pár ezer egyéb működéssel együtt, de az egész annyira összehangolt, rendezett, hogy az illető személy a „jól érzem magam” tudaton kívül (vagy pontosabban azon belül) csak akkor figyel fel egy-egy működésre, ha valamiért célzottan arra fordítja figyelmét. Az egység  elnevezése azt a benyomást keltheti, hogy valami egyedüliről van szó. Valójában az egység nem más, mint integrált sokaság, vagyis rendezett, összehangolt sokaság. Ebben az összehangolt sokaságban az elemek, az összetevők jól differenciáltak, ugyanakkor együtt működnek, áthatják egymást abban az értelemben, hogy egyik működése elősegíti a másik működését, míg végül az összes elem együttes működése egy összerendezett egésszé egyesülve sugározzák ki az egyszerű, közvetlen, érthető, tapasztalható állapotokat, folyamatokat, megnyilvánulásokat, „megtestesüléseket”.

            Ha megfigyeljük, láthatjuk, hogy az emberi törekvések nagy része arra irányul, hogy az életet „boldogabbá, biztonságosabbá”, tegye, hogy eltűntesse a kialakult nem-kívánatos állapotokat (betegség, bonyodalmak) és ezek helyébe örömteli, élvezetes, biztonságos állapotokat tegyen, valamint, hogy megismerve az ilyen állapotokhoz vezető „algoritmusokat” kontrollálja, hosszú távon fenntartsa ezen állapotokat. Metafizikailag fogalmazva, az ember egy „öröklét-készültséget” akar (tudattalanul, „ösztönösen”) létrehozni, olyan tudást, olyan állapotokat, olyan folyamatokat, amelyeket „érdemes élni örökké” (függetlenül attól, hogy „objektíve” van-e számunkra öröklét vagy nincs). Ami miatt a törekvés megbukik és ami miatt a boldogság helyett még nagyobb boldogtalanság támad, a tisztaság, a rend helyett még nagyobb bonyodalom, az összhang helyett még idegtépőbb zajongás, az nem más, mint az ember érzéketlensége az egész, az egység iránt. Meg akar oldani egy problémát, de nem látja a probléma helyét az egészben, el akar érni egy célt, de eszébe sem jut, hogy a cél elérése mit hoz még magával, hogyan érinti további életét, embertársait, közvetlen világát, személye egészét.

            Az egész iránt való érzéketlenség egyszersmind egy sajátos következetlenséggel is együtt jár. Az ember kijelöli problémáit és anélkül, hogy túl látna a probléma szabta kereteken, pontosan azt fedi el, ahová érkezni szeretne: az egységhez, az egységbe. Vagy gyakran úgy érzi, hogy a probléma objektíve bukkan fel számára, tehát függetlenül  szándékaitól, tudatosságától, például azért, mert ilyen vagy olyan a társadalmi helyzet. E tévképzet következménye ugyanaz(mint az erőszakosan izolált problémák esetében): az ember pontosan az egység ellenében cselekszik(még nagyobb zavart, bizonytalanságot, bonyodalmat idéz elő).

            Az ember hajlamos összetéveszteni a problémák jó megfogalmazását a problémák túlzott kiragadásával. Egy-egy problémának (célnak), hajlamos olyan rangot adni, mintha ez határozná meg az egészet. Pedig, a „dolog” pontosan fordítva van: az egész az, amelyben egy-egy probléma meghatározást kaphat. Az egység iránti érzéketlenséggel nem csak a következetlenség jár együtt, hanem a tévképzetek miatti zaklatottság. Az ember ezt vagy azt látja boldogsága kulcsának és ha sikerül megragadnia, kiderül, hogy nincs is olyan zár, nincs is olyan ajtó. Elbizonytalanodik, elcsügged ilyenkor emberünk. Valójában, lénye legbensőbb igénye szerint nem is boldog akart lenni, - csak ő ezt nem tudta, nem ismerte fel -, hanem egységes, egészséges(amely állapotnak az öröm, a boldogság „csak” velejárója, nem pedig „izolált” cél).

            A metafizikai fejlődés olyan tudatos gyakorlatot, folyamatot jelent, amelynek során a személy lényét(és egyben sorsát, életrendjét) az egészre való tekintettel, az egész figyelembevételével alakítja, mégpedig úgy, hogy minél tisztább összhangot valósítson meg. Látható, hogy a metafizikai fejlődés metafizikai tudást feltételez, ugyanakkor azt, hogy az ember már eleve az egészből (egységből) induljon ki (mintha a cél már előbb lenne elért, mint ahogy a „céllövész” azt célba veszi). Ez azonban nem ellentmondásos. Az egységre való nyitottság, az egységlátás, az egységben való gondolkodás és az ennek megfelelő gyakorlat feltétele a metafizikai fejlődésnek. Az egészből, az egységből indulunk ki, de van még bőven feladat, teendő. Pontosan ez az egységszelleműség az, amit integrálni kell személyünkbe, mint megvalósított, integrált, élő tudást. Ugyanakkor ez a tudás az, amellyel további megvalósításokat teszünk, tovább realizálunk. Az ember, a személy metafizikai státusa nem csak abban áll, hogy szubjektivitása által megtapasztalja a valóságot, hanem abban is, hogy imaginációja által tovább valósítja a valóságot, tovább folytatja az egységet. Ezen gondolatok körében már sokkal érthetőbb, hogy mit jelent a metafizikai fejlődés, a személy metafizikai fejlődése.

            Az emberben aktívan jelen van egy képzetekből, tapasztalatokból, hitekből, vélekedésekből összeálló szövevény, amely meghatározza, hogy miként viselkedjen az illető személy mindennapjai során. Ezt a szövevényt paradigmának is nevezik. Az ember valósághoz (létezéshez, világhoz, önmagához) való viszonyulását, hozzáállását értjük ezen. A paradigma kialakulásának vannak személyes komponensei és vannak kulturális, társadalmi determinációi. A lényeg az, hogy az ember úgy látja a valóságot, amint azt a paradigma „sugallja” és úgy is cselekszik, ahogy megfelel a paradigmájának. Mi több, olyan értékeket, célokat követ, amelyek a paradigma szerint értékek, követendő célok. Ezzel nincs is semmi baj, egészen odáig, amíg a személy éppen a paradigmája miatt szakad el az egységtől. A paradigma jó segítséget nyújt a világban való tájékozódásban addig, amíg nem merül fel az a probléma, hogy a „fától nem látjuk az erdőt”. A paradigma szükséges az ember számára, mert ez nélkül végképp elveszítené tájékozódását. De csak „mankó”, amely odáig segít „elsántikálni”, ahol és amikor végre fel kell ismerje: a paradigmát meg kell haladnia. Ez a paradigma-meghaladás egyben a metafizikai fejlődés kezdete, az egységre való felfigyelés mozzanata. Egy hosszú út első lépése. Még számos feladat, teendő vár az emberre, de már egy sokkal másabb (emelkedettebb, egyetemesebb) tudatossággal foghat ezekhez hozzá.

            A klinikai értelemben vett egészség, a párkapcsolat, a hivatás, a tanulmányok, az alkotás, a társadalmi kapcsolatok stb., mind a személyes élet egészének összetevői és itt az a fontos, hogy megértsük, hogy a soroltak egy egészben vannak jelen, egy egészben nyilvánulnak meg. Fontos az is, hogy ezek a konkrét életterületek a személy életében, vagyis az egészben fontos (nélkülözhetetlen) szerepet, funkciót töltenek be, ha elhanyagolunk egy feladatot, az azzal egyenértékű (hatásában nézve), hogy más szempontokat ragadunk ki, vagyis megbontjuk az egységet (az egészséget). Erre azért volt fontos kitérni, mert vannak olyan szellemi irányzatok is, amelyek egyes életterületek fontosságát, például a családvállalásét, nem csak hogy alábecsülik, hanem egyenesen elhanyagolhatónak vélik (és hirdetik, ami az aggasztóbb). De ugyanígy lehetne beszélni olyan tanokról, amelyek mesterei a békét, a nem ártás elvét hirdetik (függetlenül attól, hogy bennük esetleg túlteng a hatalmi ambíció, amely nem éppen a „nem ártani akarásról” és a felhőtlen békességről híres), miközben lelkes tanítványaikat tökéletesen leszerelik harciasságuk tekintetében (feltéve, ha volt olyan nekik egyáltalán). Pedig a harc is benne van az egészben, persze a maga helyén és módján. Egy azonban biztos: a harcot sem lehet kivenni az egységből, s aki megkíséreli, csak az egység megbontása árán teheti meg (degradáció, dezintegráció). Még lehetne ilyen és ehhez hasonló tanokat felhozni példaként, amelyekben az a közös, hogy valamit kihagynak az egészből, az egységből és bár garantálnak bizonyos szellemi fejlődést, magára az egység (az egészség) megvalósítására nem képesek. Az egység kapcsán azért emlegetem állandóan az egészséget is, mert az, amit mi köznapi értelemben egészségnek nevezünk, szorosan összefügg a metafizikai értelemben vett egységgel. Az előbbi példánál maradva, ha mellőzi a harcot egy olyan egyén, akinek márpedig teendői lennének a harcvállalás terén, valójában nem tesz egyebet, mint folyamatosan elfolytja a harci impulzusait, amelyeknek neurofiziológiai áttevődései, megfelelései vannak. Erről a szintről pedig már tudományosan bizonyított tény a betegségek etiológiája (etio-patogenézise). Ha nincs metafizikai egységtudat (ami egyben tudás is), akkor nincs megfelelő hozzáállás a feladatokhoz és az egészség könnyen megbomolhat. Ilyen egyszerű az, amit a betegségek szellemi okának nevezünk. Nem egységes létfelfogás: nem egészséges hozzáállás: zavar, bonyodalom, betegség. Körülbelül ez az „út”, amely a szellemi októl a testi következményig vezet.

            Az egységesség nem jelenti azt, hogy minden ember minden életterülettel behatóan kell foglalkozzon. Az egységesség a személyes életfeladatokhoz való hozzáállásra vonatkozik, nem pedig az összes életterület „aktív” jelenlétére egy személy életében. Az a tudás, amely részletesen, pontosan és egységesen fel tudja térképezni egy személy életfeladatainak körét, nem más, mint az egyes asztrológusok által is gyakran félreértett asztrológia. Egy „ősi” tudás ez, amely értelmes egészbe foglalja az ember életterületeit. A születési (személyes) horoszkóp a személyre vonatkozó feladat-struktúrát mutatja meg számunkra. Innen már „csak” a jó (megfelelő) értelmezés kell ahhoz, hogy valaki tisztán láthasson feladatai, teendői körében. Ha ez is meg van, akkor már „csak” a konkrét gyakorlat kell. Ez olyasvalami, amit csakis a személy tehet meg. A fontos az, hogy megtegye. A asztrológiában elkövetett hibák abból fakadnak, hogy egyes asztrológusok (még ők is!), azt hiszik, hogy az elsődleges cél bizonyos hatások feltárása (bolygóhatások, például), vagy, ami még rosszabb, bizonyos események bekövetkezésének vagy be nem következésének a megállapítása (jóslás). Túl (messze túl) bolygóhatásokon és bekövetkező vagy be nem következő eseményeken az asztrológia igazi célja, hogy a születési horoszkóp értelmezése által rámutasson a személyes feladatokra (valamint azokra a rejtett, belső okokra, ami miatt az illető személy félreérti, kerülgeti feladatait). A metafizikai tudásról leválasztott asztrológia sem vezet közelebb az egységhez. A metafizikai tudás tud a személyről, a személyes különbségekről, valamint az egyetemességről, vagyis az egészről, az egyetemes és a személyes lét egészleges mibenlétéről, „holisztikus” alapjellegéről.

            A metafizikai tudás arról is tud, hogy a metafizikai (egységelvű) fejlődés nem csak lehetőség, hanem szükségszerűség is a személy számára. Ez ellentmondani látszik a logika törvényeinek, ugyanis a (modális) logika úgy határozza meg a szükségszerűséget, hogy „az, aminek a tagadása lehetetlen”, a lehetőséget pedig úgy, „az, ami nem szükségszerű, hogy nem lehetséges”. Tehát, a szükségszerűséget és a lehetőséget egymás segítségével határozza meg a logika és e kettő egy összefüggő rendszert képez. Azonban az, hogy a személy metafizikai (egységelvű) fejlődése egyszerre lehetőség és szükségszerűség, úgy kell érteni, hogy bár nyitva áll a személy számára a fejlődés lehetősége, nem biztos, hogy a személy fel is használja ezt a lehetőséget. A szükségszerűség pedig arra vonatkozik, hogy bár elmulaszthatja a személy a fejlődést, de így nem is jut el egységes állapotokig, folyamatokig. A metafizikai fejlődés tudatos odafordulást igényel, önismeretet,  személyes feladatismeretet és a feladatok konkrét felvállalását, az azoknak való eleget-tételt. Elmulasztani lehet ugyan, de akkor indokolatlan a „nagy beteljesülésre” várni, mint ahogyan fölösleges az is, hogy a boldogságot más módszerekkel csikarja ki valaki.

            Az egységre való nyitottság az első lépés a személyes fejlődés útján. A második az, hogy legyen egy konkrétabb gyakorlati útmutatás. Ezt teszi lehetővé a születési horoszkóp értelmezése. A harmadik lépés a teendők megtervezése és megvalósítása. Ez utóbbi kimondottan a személy feladata, szabadsága, lehetősége és „szükségszerűsége.” Ahhoz, hogy az ember egységbe kerülhessen, vagyis, hogy igazi fejlődést valósítson meg, alaposan ismerni kell a személyes életfeladatokat. Amikor ez megvan tervet kell készíteni (élettervet) és a tervnek megfelelően meg kell tenni a konkrét lépéseket. Bár sokan állíthatják magukról, hogy ők teljesen tisztában vannak feladataikkal, a metafizikai (és asztrológiai) tapasztalat egyáltalán nem ezt igazolja, inkább az ellenkezőjét. Az a tény, hogy valaki jól ismeri egy adott tevékenység-területtel kapcsolatosan a rá háruló feladatokat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ismeri a személyes életfeladatait. Ugyanis nem csak az a baj, hogy az ember valamely paradigmába ragad (amelyekről volt szó korábban), hanem az is, hogy az illető ember eltér eredeti, személyes feladatkörétől. Így élete nagy részében tulajdonképpen saját maga ellen dolgozik, még akkor is, ha törekvéseit látszólagos sikerek, eredmények koronázzák meg. Ugyanez a helyzet az önismerettel. Sokan állíthatják, „hogy ugyan már, hagyják őt az önismerettel, nagyon jól és pontosan ismeri saját magát, nincs szüksége ezt illető információkra”. Igen. Ismeri, esetleg személyisége felszínesebb rétegeit, azokat, amelyek közelebb állnak mindennapi tudatosságához és paradigmájához. Passzol is számára minden olyan visszajelzés, amely egybehangzik felszínes önismeretével, a probléma csak ott kezdődik el, amikor olyan visszajelzéssel szembesül mindennapjai során, ami már eltér attól, ahogyan ő addig magát ismerte. Ilyenkor könnyen kiderülhet(ne), hogy esetleg pontosan az ellentéte az igaz annak, ahogyan ő magát addig ismerte. De „kitartó” is tud lenni az ember, nehogy kiderüljön, hogy önismereti (vagy egyéb) szinten tévedett. Ilyenkor kezdődik el a magyarázkodás, az önigazolás, nem egy esetben a háborúskodás (ami nem tévesztendő össze a harccal).

            A metafizikai fejlődés olyan lehetősége az embernek, amely, mint már írtam szükségszerűség is. Lehetetlen egységben maradni úgy, hogy közben az ember nem fejlődik, vagyis szellemi értelemben véve nem mozog, nem változik. Ezért szükségszerű a metafizikai fejlődés. Ez annyit jelent, hogy az ember megismeri, megfogalmazza személyes életfeladatait, tudva azt, hogy ezek az igazi kulcsok az egység megvalósításához. Egy-egy feladat, további, más, a már megszokott értelemben használt fejlődési folyamatot is szükségessé tesz, így a személy fejlődik tudásban, tapasztalatban is. Ellenkező esetben az ember „lemarad” az egységről, még abban az extrém végletben is, ha netán egységelvűen fogta fel az életet, a világot, de személyes életfeladatait elhanyagolta. Bár megtette az első lépést, de meg is ragadt azon a szinten. A teljes fejlődési folyamat ugyanis három fő lépésből áll. A metafizikai szemlélet (egységtudat, egységlátás), a személyes feladatismeret (születési horoszkóp) és a konkrét terv, a konkrét lépésekkel együtt (egybevéve tehát a konkrét tervezést és annak megvalósítását).   


Publikálva: 2012-05-07 05:01:51
Megnézve: 2669

Sorsok értelmezõjeként várom a kérdezõt!


    Aktuális

    ...Dénes Mária
    Address:

    E-Mail:
    denesmaria73@gmail.com denes_albert72@yahoo.com


    Skype ID: maresz9   OFFLINE [OFFLINE]

    Asztrológia, tudás és szabadság- Tanulmánykötet

    Esszék, Tanulmányok

    Egyetemes törvények


    Most: 2018-09-20
    Oldal látogatva: 484976
    Most az oldalt nézik: 1 (Regisztrált felhasználók: 0, Vendégek: 1)
    (Nincs regisztrált felhasználó online)
    (Robotok: 0)
    Legtöbben itt voltak: 36, ekkor: 2010-03-27 21:37:24
    find Keresés a tartalomban




    Belépés
    Felhasználónév:
    Jelszó:

    Regisztrálás
    [651 regisztrált felhasználó]


    free counters

    Dénes Mária

    Névjegy létrehozása